Ha jól van megcsinálva, egy olyan belső tér, ami pont a leromlott állapot felé hajlik, hihetetlenül vonzó lehet. De ahogy Brandon Schubert tervező is elmagyarázza, a kopottas nem létezhet sikkes nélkül.
A„shabby chic” kifejezés természetesen egy oximoron. És mindig is ez volt a lényeg. A szavak először egy amerikai magazinban jelentek meg a 20. század fordulója körül, valami olyasmit írva le, aminek a kócos állapota minden várakozással ellentétben vonzó – sőt divatos. Valamit, aminek nem szabadna tetszene nekünk, mégis valahogy mégis az. A kifejezés az 1980-as években lépett be a belsőépítészet nyelvébe, amikor az angol vidéki házak fáradt nagyszerűségéhez kapcsolták: kopott szőnyegek, kifakult chintz és eklektikus kollekciók. Önmagukban? Nem feltétlenül vonzóak. De generációkon keresztül egy kócos, de gyönyörű kompozícióba illesztve hihetetlenül kielégítővé válnak. A kifejezésben rejlő ellentmondás teszi a „shabby chic” kifejezést olyan nehézzé. Mert a shabby könnyű. A sikkes nem az.
Nemrég erre gondoltam néhány közeli barátom kapcsán. Évekig béreltek egy vidéki házat, ami szerintem a shabby chic csúcsa volt. Semmi sem volt túl tökéletes, de minden pont megfelelő volt. Összességében ez az otthon számomra a szerény könnyedséget testesítette meg. Sokszor jártunk már náluk, és mindig értékeltük a vidéki élet kellemes, nyugodt változatát. De a bérleti szerződésük végéig visszaszámláló hónapokban észrevettem valami változást. A karbantartási munkálatok csendben abbamaradtak. A dekorációs javítások elmaradtak. A lötyögő bútorok megjavítatlanok maradtak. És végül is miért ne? Amikor az óra már csak a távozás dátuma előtt van, miért pazarolnánk időt és pénzt a dolgok megjavítására?
Így csúsztak át a festett falak a gyönyörűen kopottból a kopottból a csupasz és lepusztult állapotba. A székek imbolyogtak a kopottból a rongyosba vezető vonalon, a szőnyegek pedig már nem voltak többé visszafordíthatók. Az egyik utolsó látogatásunkkor rájöttem, hogy a ház, amit szerettem, valami mássá vált. Nem arról volt szó, hogy szétesett, hanem arról, hogy abbahagyták a gondozását. És abban a pillanatban, hogy abbahagyták, abban a pillanatban, hogy energiájuk megszűnt az otthonukba áramlani, a „sikkes” elillant, csak a kopottas maradt hátra.
Ugyanezzel az egyensúlyozással küzdök a saját életemben is. Az év elején költöztünk új házba, és különféle okokból úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk a ház nagy felújítását, amire oly nagy szüksége lenne. Végeztünk egy-két dolgot – fehérre festettük a dohányfoltos falakat és mennyezetet, lecsiszoltuk a padlódeszkákat, kicseréltünk néhány fürdőszobai szerelvényt. De egyelőre itt megálltunk. Minden más pontosan úgy van, mint a ház 1965-ös utolsó felújítása óta, vagy egyes helyeken még az 1840-es évekbeli építésekor is. A festett fafelületek annyira lepattogzottak, hogy ha jobban megnézzük, közel két évszázad alatt felvitt összes festékszínt megtaláljuk rajta, mint egy fa évgyűrűit. Az ablakok nem hajlandók kinyílni, vagy ha már kinyíltak, nem hajlandók bezáródni. A nedvesség már visszakúszik a nemrég festett mennyezetünkre. A díszes vakolat darabokban hullik le.
Amerikaiként újdonság számomra így élni. Ez is eléggé eltér az előző otthonunktól, ahol minden új, gondosan megtervezett és tökéletes állapotban volt. Abban a lakásban folyamatosan aggódtam a sáros kutyák miatt, hogy melyik tisztítószert mire használták, és a karcolások miatt, amelyek folyamatosan megjelentek a tükörsimának szánt felületeken. Őszintén szólva kimerítő volt. Most, hogy egy olyan házban élek, amelyet nagylelkűen kopottasnak nevezhetnénk, rájöttem, hogy az élet sokkal egyszerűbb lehet, ha abbahagyjuk a tökéletlenség elleni küzdelmet, és elkezdünk együtt élni vele. A vonzerő egyértelmű. Ami felveti a nyilvánvaló kérdést: mennyire számít kopottnak a kopott? És ami még nehezebb, mi a helyzet a sikkes résszel?
Kockázatot vállalok: nincs olyan, hogy túl kopott. De minél kopottabb egy otthon, annál nehezebben kell a lakóinak megdolgozniuk, hogy megtalálják a sikkességét. Mert nem könnyű feladat valami kopottat és rongyosat igazán szép kompozícióvá varázsolni. A halogatott karbantartás elhanyagolásba torkollik. És idővel az elhanyagolás romos állapotba torkollik. Az egész játék lényege, hogy mikor kell beavatkozni. Ez a különbség egy sikkes otthon és egy, nos, egy kicsit szar otthon között. A nehézség az, hogy nincsenek szabályok. Nincs mód arra, hogy biztosan tudd, hagyd-e, hogy valami elfajuljon, vagy tedd meg a szükséges lépéseket a megelőzése érdekében. De ha ezzel a témával küzdesz, azt hiszem, három kérdést érdemes feltenned magadnak.
Az első a funkcióról szól. Vegyünk például egy karosszéket. A kissé kopott kárpitozás rendben van. Ez már jó úton halad a sikkes stílus felé. Az anyag enyhe foltosodása is elfogadható, különösen, ha gyerekek vagy állatok vannak. A kárpitozásban lévő szakadás és lyukak azonban veszélyes területre nyúlnak. Nem sikkes, ha egy vendég felméri a karosszék méretét, és azonnal más helyet keres, ahová leülhet. Ezen a ponton a szék nem tölti be jól a célját. És amikor egy láb elromlik, vagy egy rugó átugrik az ülőfelületen, nincs helye a vitának. Ez nem elbűvölő patina. Ez egy törött szék.
A második a rendről és a tisztaságról szól. Létezik egy minimális követelmény ahhoz, hogy egy belső tér elegáns legyen. Ez nem egy kemény szabály, csak egy érzés. Az egyensúlyra törekszünk. Vannak dolgok, amiknek mindig viszonylag tisztáknak kell lenniük: a fürdőszobák, minden, ahol ételt készítenek. De a többi boldogan megfér a kettő között. Egy kis rendetlenség, egy kis mosdatlanság, de soha nem igazán kellemetlen. A feladat az, hogy kilépjünk önmagunkból, és úgy nézzünk az otthonunkra, mint egy látogató. Ha a Szürke Kerteket látják , a dolgok túl messzire mentek.
A harmadik a minőségről szól. És ez az, ami a legkeményebben működik. Egy szoba tele van igazán jó dolgokkal, igazi antik tárgyakkal, igazi kézműves munkával és lebilincselő műalkotásokkal, és akkor is megőrzi méltóságát, ha a függönyök kifakultak és megereszkedtek, a festék pedig pereg a falakról. De ha ugyanezt a szobát megtöltjük ócskaságon vásárolható ruhákkal, a varázslat megtörik. Szóval vásárold meg a legjobbat, amit tudsz, még akkor is, ha régi és elhasználódott, és gyakorold a szemed, hogy felismerje a minőséget, ahelyett, hogy megelégednél azzal, ami megteszi. Mert a minőségnek bőven van hová esnie, ha elhasználódik. A szemétnek pedig már kevésbé.
Ez nem azt jelenti, hogy a minőség elengedhetetlen összetevő; a kollekcióknak nem kell drágáknak lenniük ahhoz, hogy szépek legyenek. Ami viszont számít, az a rájuk fordított figyelem és a hatásuk a szobára. Imádjuk az olyan belső tereket, amelyek tele vannak egy élet alatt összegyűjtött kincsekkel. De ha egy szoba túl zsúfoltnak és porosnak kezd tűnni, az gyorsan taszítóvá válik. A hangerő nem feltétlenül a probléma, hanem az a gondosság, amellyel ki vannak állítva.
És szerintem ez az egész lényege. A kopott és a sikkes közötti igazi határvonalat nem a tárgyak vagy a ház húzzák. A szándék húzza meg. A barátaim háza nem azért borult a szélére, mert a szőnyegek elrojtosodtak. Azért borult a szélére, mert már elmentek, minden szempontból, jóval a költöztető kocsik megérkezése előtt. A „sikkes” sosem a kopásban és elhasználódásban rejlett. A gondoskodásban. Szóval, a körülményeidtől függetlenül, ha nehezen találod a határvonalat a kopott és a sikkes között, csak gondoskodj tovább, rendezkedj tovább, javítsd meg. És hagyd, hogy a házad azon részei, amelyeket bármilyen okból nem tudsz megjavítani, karakteres kiegészítői legyenek egy egyébként jól karbantartott és szeretett otthonnak.
